Ismét egy (tor)túra, ezúttal Angliába
Utazásunk története Ferihegy 1-ről „A Légitársaságok Igazi Gigásza” nevezetű légitársasággal, röviden ALIG. Szándékosan nem nevezem nevén, aki utazott velük úgyis tudja. Több hónapos előkészület, és szervezőmunka után végre elérkezett az indulás időpontja. Pakolás bőröndbe, igen kimérten, csak a szükséges dolgokat összeválogatva, az edzőfelszerelést is beleértve, mivel mindösszesen tizenöt kilogramm összsúlyú bőröndöt adhattunk fel a poggyásztérbe a repülőre. Szerencsétlenségünkre az utazási szabálymódosítások előtt vásároltuk a jegyünket, így ránk ez a viszonylag kicsi súlykorlátozás vonatkozott, a később jegyet vásárolók harminckét kilógrammjával szemben. Az utastérbe magunkkal vihető szigorúan csak egy, azaz egy darab kézipoggyász tíz kilogramm súlyhatára egyaránt vonatkozott az ominózus szabálymódosítási nap előtt, illetve után jegyet vásárlókra. Amennyiben egészen véletlenül, teljesen érthetetlen módon vinnél magaddal hordozható számítógépet, videokamerát, fényképezőgépet, övtáskát, esetleg a hölgyek női retikült, az már a szabályok értelmében nem megengedett. Ez teljesen érthető is, mivel a matematikai tanulmányimból úgy rémlik, hogy a plusz egy, az már nem egy, hanem plusz egy! kézi csomag, vagy ha úgy tetszik kézi poggyász. Nehogy szabálysértést kövessünk el, melyet egyébként súlyos pénzösszegekkel, mint büntetéssel torolnak meg, akárcsak a feladandó poggyász esetén, ezért cselhez folyamodtunk, és továbbra is matematikai halmazelméleti példával élve, a kisebb csomagjainkból egy nagyobb uniót képeztünk, melyet a kézipoggyászunkkal határoltuk körül, vagyis mindet belegyömöszöltünk egy táskába. Azt kell mondjam, annak idején valahogy így születhetett meg Barba papa ötlete is. Amolyan amorf alakzatú kézipoggyász lett az eredmény. Az amorf szó itt megint csak fontos jelentőséggel bír, mert ha kézipoggyász dimenzióméretei meghaladták volna az – egyébként teljesen jól, matematikai alapokra fektetett – utazási szabályzatban foglaltakat, mely mellőzött minden az utas érdekeit szolgáló ésszerűséget, akkor az alakját változtatható kézipoggyász, amelyet mindenképpen bele tudsz gyömöszölni az ellenőrző keretbe, igen hasznos lehet. Szóval ezzel a Barba papa táskával már minden nehézség nélkül felszállhattunk a gépre. Azaz csak felszállhattunk volna, de ne szaladjunk ennyire előre.
Térjünk vissza egy kicsit a súlyhatárokhoz. Többször próbálkoztam telefonon, a tizenöt kilógrammos határ megnövelésével, de sikertelenül. Még szerencse, hogy minden telefonbeszélgetés előtt felhívták a figyelmemet arra, hogy az elkövetkezendő beszélgetést rögzíteni fogják, így az erre vonatkozó véleményemet is eltárolták az utókor számára. Hasonlóképpen a légitársaságról alkotott véleményemmel egyetemben egy digitális adathalmazba került, mely nem igazán pozitív kritikát remélhetőleg a majdani hallgatóság, a társaság üzletpolitikáját jó, hangsúlyozom, jó irányba mozdítja elő. Ez a többszöri sikertelenség tulajdonképpen betudható az én hibámnak is. Mivel a társaság honlapján szinte sulykolja az gyanútlan utazó agyába, hogy mindenképpen végezze el az utas felvételt az interneten keresztül, akár egy héttel az utazás előtt, mert a helyszínen ez megint csak ellenszolgáltatás, fejében lehetséges, az ingyenes internetes megoldással ellentétben. Tehát a gyanútlan utazó mit tesz? Természetesen bejelentkezik interneten keresztül, és még örül is neki, hogy egy héttel korábban kínálják a lehetőséget, hogy helyet foglaljon a járaton. Aki többször utazott repülőgéppel az tudja milyen az várni, hogy egy nappal esetleg kettővel hamarabb tudjon helyet foglalni az ember a gépre. A személyes adatok megadása után, egy figyelmeztetés fogadott, miszerint, ha a „Tovább” gombra kattintok, akkor már a foglalási adatokon nem változtathatok. Ellenben a kezembe kapom a beszálló kártyát. Király! A gondok csak ezután kezdődtek. Tulajdonkeppen lenne lehetőség nem is sok pénzért a jegyvásárlás után is arra, hogy plusz súlyt vásároljon az ember fia a poggyászához, de mindenképpen töredékrészéért, mint a helyszínen. Ez természetesen csak akkor derül ki, miután eszmét cserélsz az éppen ügyeletes telefonos személyzettel, melynek hívási költsége meghaladja a kétszáz forint percdíjat is, és ebbe beleszámít a várakozási idő is. Sebaj! Ráérünk és pénzünk is van! A kezelővel folytatott, számára igen kényelmetlen beszélgetésből arra a következtetésre jutottam, hogy egye kánya, vásárolok súlytöbbletet. Igen ám, de már nagyon sajnálják, ezt már nem lehet. Kérdem én miért? Mivel már az internetes utas felvételt elvégeztem, így az ominózus „Tovább” gombra kattintással lemondtam a módosítási lehetőségekről, melyet maga a Mindenható sem tud módosítani. De semmi baj, biztosítanak a felől, hogy a helyszínen még vásárolhatok súlytöbbletet. Érdeklődésemre elmondták mennyiért. Gyors fejszámolás után megállapítottam, hogy az egy kilógrammos súlytöbblet vásárlás a helyszínen körülbelül nyolcszorosa a telefonon megvásárolható öt kilógrammosnak, és kétszerese a harminckét kilógrammos maximális súlyhatár értéki plusztöbblet vásárlásának. Azonnali döntés született: Marad a tizenöt kilógramm. Mivel rögzítik a beszélgetéseket, ezért természetesen a kérdésemre miszerint mi a véleménye erről az eljárásról, a következő választ kaptam: „Most mit vár mit mondjak?” Ez volt a nap csúcspontja. Nem haragudhattam rá, hiszen ő is csak egy napszámos telefonkezelő, akinek kiosztották a szabályokat. Azonban nem csüggedtem. Az interneten leellenőriztem, hogy valóban nem tudok semmiféle módosítást végrehajtani az utazásunkon. Ez volt az első olyan dolog, ami biztosan úgy volt, ahogyan azt állították. Nosza, újabb telefon… Ezúttal arra is fény derült, hogy ha az interneten megvásárolom a visszaútra a súlytöbbletet, mielőtt az odautazást megejteném, akkor a rendszer az oda útra is ráterheli a plusz költséget. Arra az oda útra, melynek a paraméterein, senki sem tud már változtatni. Itt jegyezném meg, hogy tényleg lehet valami ebben a „Mátrix” jelenségben, mivel a rendszerkezelő program képes változtatni azon, amelyet többeknek nem sikerült, beleértve engem, a telefonos ügyfélszolgálatot és magát a Mindenhatót. Hoppá. Azt hiszem ismét megerősítették bennem azon véleményt, hogy a mai technológia mindenható (kis „m”-el). Nincs mese nem vásárolok előre, és nem viszek felesleges súlytöbbletet. Gyorsan ki is dobáltam a plusz súlyokat képező, tulajdonkeppen nélkülözhető dolgokat. Mint például tusfürdő, törölköző, esőkabát, plusz pulóver. Tényleg csak a szükségeseket nem áldoztam fel a súlytöbblet oltárán. Végeredményben kijutottunk a reptérre, hogy elutazhassunk az ALIG légitársasággal, és az alig bőrönddel.
Itt döbbentünk meg csak igazán. Mint utólag kiderült, a csomagfeladáskor elegendő lett volna az utas felvételt is elintéznünk, plusz helyszíni költség nélkül, hiszen mi még a szabálymódosítási nap előtt vásároltuk a jegyünket, így ránk még azok a szabályok vonatkoznak, melyek előtte voltak érvényesek. Miszerint nekünk még nem kötelező az internetes utas felvétel, mivel a helyszínen nekünk ingyenes. Hurrá! Tehát röviden összegezve, a teljes hercehurcát elkerülhettük volna, ha akár a telefonos ügyfeles, vagy a társaság honlapja tájékoztatott volna erről, vagy akár a kisujjamból is kiszophattam volna. No de mindegy, ezen már nem tudunk változtatni, csak megőrizni hidegvérünket, hogy az agyvérzést elkerüljük. Ezen sikeres kezdés után, átverekedtük magunkat a szokásos ellenőrzéseken, és máris egy röpke negyven perc elteltével a beszálló kapu közelében várakoztunk. Ahol is egy hamburger és némi folyadék magunkhoz vétele után, kissé lehiggadtunk és lepihentünk. Egy ilyen úgynevezett fapados járatról jó tudni, hogy nincsen előre lefoglalt ülőhelye az utasnak, hanem a gépbe ömlesztés sorrendjében a még üresen található helyek közül választhat magának. Emlékeztetőül megjegyzem, hogy az internetes bejelentkezéskor ez sem derül ki. A kapu környéke teljesen kihalt. Üres a pult, az ajtó lezárva. De hát ez teljesen érthető, hiszen még a beszállásig (nem az indulásig) van még egy óra. Mellékesen még a gépünk sem érkezett meg, amivel majd utazunk. Ez jól látható, hiszen a földszintes váróból jól látszik, hogy a körülbelül százötven méterre lévő repülő parkolóban még nincs gép. Akkor bóklásszunk egy kicsit. Teljesen körbejárva a rendelkezésre álló teret, amolyan sétálós igen ráérős módon gyorsan elütöttem öt percet, akkor már csak ötvenöt perc. Nem baj, majdcsak eltelik valahogy. Mindenki nyugodtan foglalatoskodik. Valaki olvas, rejtvényt fejt, számítógépezik, telefonál, újságot olvas, esetleg a rutinosabb versenyzők alszanak. Ezzel a felméréssel újabb öt perc illant el. Egyszer csak, megbolydultak az emberek és hirtelen sorakozni kezdtek az üres kapu előtt, de valamilyen hihetetlen módon, és céltudatosan indult meg a tömeg. Mivel a közelben voltunk ezért mi is gyorsan odaugrottunk, jó magyar szokás szerint, mintha a régi időkben a közértbe banán érkezett volna. Tettük ezt annak fényében, hogy oda ülsz, ahová tudsz. Majd előre tekintve megdöbbenve látom, hogy a pultnál a kijelzőn nincs kiírva új információ, a kapu zárva, és nincs is senki. Vagy mégis? Egy fej tűnik fel a pult alól, jelezvén, hogy valaki mégiscsak érkezett a pulthoz, hogy kiszolgálva a megfáradt, várakozó utasokat, kezdje őket a gépbe betessékelni. Egy kicsit tovább tekintve kerestem a tekintetemmel a gépet, de hiába. Még mindig nem volt a parkolójában. Ekkor a fej már testet öltve teljes egészében a pult mögött magasodott, és a szemetesből szedegette a szemetet, vagyis ürítette ki. Ekkor döbbentem rá, hogy a takarító hölgy a fej tulajdonosa, és ő csak a mindennapi munkáját végezte a mi beszálló pultunknál. Ez meg a birka emberek, velünk egyetemben valamiféle beszállási folyamatnak hittük. Magunkban szitkozódva figyeltük, ahogyan a tisztasági felelős egy másik kapuhoz bandukol, ahol azonban már nem keltett olyan nagy felbolydulást, mivel ott már a kapunál ki volt írva, hogy a gép még két órát késik. Szegények! Még várhatnak két teljes órát. Gondoltam ezt akkor. Az órámra pillantva nyugtáztam, hogy már csak fél óra van hátra. No, nem a beszállásig, hanem a gép hivatalos indulásáig. Ekkor már azon gondolkoztam, hogy illene valamilyen információkkal szolgálnia az ALIG társaságnak. Ezt várhattuk. Közben a hangosbemondóban csak özönlöttek az ugyanezen légitársaság más járataira vonatkozó késési információi. A legkevesebb késés két órás volt, de a miénkről semmi információ. Ebből arra következtettünk, hogy vagy nem lesz olyan nagymértékű a késés, vagy a két órásnál kevesebb késéseket be sem mondják. Ekkor már nyílván való volt, hogy késéssel fogunk indulni. Így mélázva a sorban, egyszer csak mozgolódás támadt a repülő parkolóhelyén. Megérkezett a kiszolgáló személyzet, meg a csomagokat szállító járművek. És vártak. Több mint harminc percet. Ők kint, mi meg bent. Már fél órája el kellet volna indulni a gépünknek, mikor szép lassan begördült a parkolóba az ALIG légitársaság járata. A mi gépünk! A következő húsz percben az utasokat a csomagjaikkal együtt kidobálták a fedélzetről, hogy számunkra készítsék elő. Takarítás, ételek, italok, kerozin feltöltése. Mindezt szinte kapkodós ütemben, hogy minél hamarabb indulhassunk tovább. Ez rendkívül megnyugtató. Mármint az, hogy egy ilyen kaliberű utas fuvaroztatás teljesen úgy működik, mint egy autóbusz járat. Megérkezik a végállomásra, egy kicsit leporolják, megtankolják, és a szükséges ellenőrzéseket elvégzik. Legalábbis ebben reménykedtem. De hát ők csak tudják itt az ALIG-nál. Közben megérkezett a személyzet, és megindultunk a Barba papa táskánkkal a kapun keresztül a repülőgép felé. Épp ideje volt, mert a sor mögöttünk már olyan hosszú és girbe-gurba, hogy a végét már nem is láttuk. Azaz csak megindultunk volna, ha az utunkba nem állnak és nem mondják, hogy szálljuk be a reptéri buszokba. Hát beszálltunk. Ugyan, hogy minek azt nem tudtam abban a pillanatban, mert a gép csupán maximum fél perc gyaloglásra volt, és a kiszálló utasok is gyalogosan közelítették meg az épületet. Az első tíz perc után megértettem. Addig a buszokban álldogáltunk, és vártunk. Hogy mire? Azt is megértettem. Mikor felszálltunk a busz hátsó ajtajánál, közölték, hogy menjünk az első ajtó felé, amennyire csak lehetséges. Mikor megtelt a busz, elindult. Egy háromperces kitérővel megtettük a gyalogosan fél perc távolságot. Leparkoltunk úgy, hogy az első ajtó pontosan a repülőgép feljárati lépcsőjénél nyílt ki. A hangosbemondóból értesültünk, hogy csak az első ajtót nyitják ki, és mindenkinek ott kell leszállnia. Ezzel a módszerrel biztosítják azt, hogy aki előrébb állt a várakozó sorban, az előbb szállhatott be a buszba, illetve ki belőle, és nem utolsó sorban a repülőre is hamarabb szállhat fel. Ekkor már két órás késésben volt az ALIG társaság gépe az eredeti időponthoz képest. Az utasok véges türelmének köszönhetően, hatalmas hőbörgés támadt, melynek hatására a buszvezető megfontolta a helyzetet és kinyitotta mindhárom buszajtót. A jó birka nép özönleni kezdett a gépre a minél jobb ülőhely reménye érdekében. A fedélzetre lépés után csomagjainkat elrendezve, lehuppantunk az általunk kiválasztott ülésekbe, melyek nem is voltak olyan rossz helyen. A második busz megérkezése, és az utasok beszállása után a személyzet közölte, hogy készen vagyunk, mindenki beszállt, a csomagok a helyükön, indulhatunk. Juhhé! Ekkor már két és fél órás késésben voltunk. Ekkorra már igencsak éhes voltam, mert a hamburgert már mint kalóriát felhasználtam. Jobban belegondolva, már meg is kellett volna, hogy érkezzünk a célállomásunkra. No, de sebaj, mindjárt indulunk és kapunk enni- és innivalót, ahogy azt ilyenkor szokták a repülőkön. Ekkor történt a következő bejelentés. Egy számítógépes program lefagyott, és így minden csomagot ki kell pakolni a gépből, valamint minden egyes embernek le kell szállnia, hogy azonosítsa a saját csomagját. Ezt meg kell értenünk, hiszen biztonsági okokból nem vihetünk magunkkal olyan csomagot, amelynek nincs gazdája. De ne izguljunk, utána indulunk is! Azt hiszem ezen már nem is izgult senki. Csak elkönyveltük, hogy ez a következő akadály, amit el kell hárítanunk, hogy végre elutazhassunk. A következő közel negyven percben, igen szervezetten megoldotta a problémát a repülőgép személyzete, az utasok aktív közreműködésével. Ami ezután következett, az egy fekete-fehér burleszkfilmhez volt hasonló. Amolyan gyorsított felvétel-szerűen, mintha kétszeres sebességgel néznénk a videót otthon. Ajtó becsuk, lépcső elgurul, repülő kigördül a kifutóra. Eközben a személyzet pantomim jelleggel elhadonássza a biztonsági előírásokat, az esetlegesen használandó eszközök használatával egyetemben, miközben egy hang mondatonként, más-más nyelven szónokol. Aztán csend és nyugalom. Mindenki a helyén ül, beszíjazva, a személyzet is. A motorok felbőgnek, és már indulunk is. Hogy mikor? Több, mint három órás késéssel. Az utazó magasság elérése után bemondják, hogy mindjárt indul az ételek és italok szervírozása. Hurrá! Akkor eszünk. A választék és az árak megtekinthetőek az előttünk levő zsebben található ALIG utazási füzetben. Akkor is eszünk! Igaz pénzért. A szervírozó kocsi odaért hozzánk. „Mit adhatunk?” Két szendvics, két üdítő. Gyors számolás a blokkoló automatán. „Háromezer-kétszáz forint lesz. Még valamit?” Hát ha én azt most elmondanám…
Az út további része zökkenőmentesen telt. Sikeresen leszálltunk, a csomagjaink nem vesztek el. Éjszaka megérkeztünk a szállásunkra, ahol szintén több kalandban volt részünk. Kezdve a helyi kiejtésből adódó nyelvi problémáktól, az egészen vidám éjszakai pillangókig. De ez már egy másik történet.
Így esett, hogy elutaztunk az ALIG légitársasággal, alig vártunk, alig ettünk valamit és alig vittünk csomagot. Sokat fizettünk, és alig kaptunk valamit. Egy biztos. Legközelebb alig hiszem, hogy az ALIG légitársasággal utazom.
Follow
