Aki ismer tudja, hogy nem vagyok az az írós fajta. És azt is tudja, hogy sokfelé jártam már különböző stílusú harcművészeti szemináriumokon az elmúlt több mint húsz év alatt. Egy kedves edzőpartner nemrég találóan be is definiálta ezt. Egyszerűen elnevezett aikidoturistának… De ez egy másik story. Szóval nem szoktam sokat firkálni, de ez azért megér néhány sort. Valakinek tetszeni fog, valakinek nem. Reklám? Nem. Antireklám? Nem. Összehasonlítás? Nem. Gondolatok? Mindenképp!
Csehországban jártam heted magammal (plusz egy fő média bűvész). Aikidozni. Takashi Kuroki szenszej vezette szemiáriumon. Tizenkilenc éves kora óta gyakorolja a harcművészeteket a jelenleg negyvennégy éves, végzettségét tekintve kémikus. Hát mit ne mondjak, jól megtanulta hogyan keverje a budót a laborjában ütőképes harci anyaggá. Legyen szó kardról, botról, vagy egyszerűen csak a puszta kezekről. Most sorolhatnám, kitől és mit sajátított el, de mint többnyire, könnyedén elveszhetünk a mesterek és stílusok kavalkádjában. Amit azonban mégis megemlítenék, hogy Shoji Nishio szenszej elhivatott követője, aki Ueshiba Morihei közvetlen tanítványa volt az 50-es években, és később instruktora is. Nishio stílusa egyedi, kidolgozott, nem feltétlenül a tradicionális Aikido Hombu vonalat követi. Amit képvisel rendhagyó, időnként különc, ezért nem feltétlenül szívesen látott rendszer az Aikikai iskolákban. Mégis fent maradt. Köszönhetően a judo, karate, jodo, iaido stílusok nagyfokú behatásainak, valamint a követőinek, amilyen Kuroki szenszej is. Amolyan korabeli kevert harcművészet. Ez a Nishio Budo. Na de térjünk vissza még egy kicsit a szemináriumhoz, és Kuroki szenszejhez. Magával ragadó ember. Szó szerint. Amint megragadott, csak akkor enged, amikor neked már úgyis mindegy. Rendkívül közvetlen, mosolygós, és mégis komoly személyiség. A stílus hazánkban kevéssé ismert, de az ismerők számára meggyőző. Minden kicsit harcosabb stílust gyakorló embernek megvan a maga véleménye az aikidoról. “Ezt simán kiütöm…”, “Figyeld már, táncol! De azt is milyen bénán!”, “Ez mi…?” vagy csak szimplán “Á, medzsik!”. Valóban azt lássuk be, hogy egy jól képzett ütöm-rugom-dobom-leszorítom stílussal nehéz felvenni a versenyt csak az aikido elveinek segítségével. Mégis, valahogy elnézve azt a japán emberkét, ahogy pörög-forog, üt-rug odapakol – ki tudja talán még csíp is, harap is közben. Az jut az eszembe még némi ütöm-rugom-dobom-leszorítom stílussal a hátam mögött is, na ez érdekes, nézzük csak! Felkelti a figyelmet. A támadó támad. Kézzel, lábbal, bottal, fakarddal. Kitérés, atemi, technika. Kézzel, lábbal, bottal, fakarddal. Három nap. Összesen tíz óra gyakorlás. Alapoktól magasabb szintig. Sok? Kinek mennyi. Élveztük? Határozottan. Iskola, rendszer, stílus. Felépítve? Igen. Magyarázva? Igen. Jól éreztük magunkat? Úgy biza.
Köszönet az élményért az útitársaimnak és edzőtársaimnak beleértve lady terminátort is, a média gurunak, a defektes guminak, az 1200km utazásnak, a három napos dézsából ömlő esőnek, a dojoban alvásnak, a dobókockáknak, a sajnos nincs rizsnek és kávénak, az ízletes nedüknek és ételeknek, a motorhibának hazafelé, és végül, de nem utolsó sorban a szervezőknek külhonban és itthon!
Follow
